Ropogós csirkeszárnyak

Igyekszem behozni magam, ugyanis azt terveztem, hogy minden hónapban hat bejegyzést készítek. Ehhez képest holnap június és ez még csak az ötödik bejegyzésem. Nem mintha nem főztem volna májusban ennél sokkal többször, csak valahogy a dokumentációval picikét elmaradtam. Ahogy a képen látható szójaszószos csirkeszárnynak a beszámolójával is. Tudom, hogy a csirkeszárny nem egy különösebben sikkes étel. Ennek ellenére, mikor az ember óvatosan három-három ujja közé csippenti a ropogósra sült, fűszeres illatú, még forró csirkeszárnyakat, és beleharap, akkor néha előfordul, hogy pár percre megszűnik a külvilág...

Gondolkodtam, hogy mi a legideálisabb alkalom a csirkeszárnyhoz.

Az első vízió: Nyári este. Kint ülünk az egész napos forróság után üdítően hűvösre vált kertben. Néhány pohár jó hideg, fehérboros fröccs után, faszénparázson füstízűre és ropogósra sült csirkeszárny, friss baguette-el és sózott, paradicsom-paprika-uborka kockákkal.

A második verzió: Kint hideg van és fúj a szél. Bent égnek a lámpák és valamilyen lelkesítő muzsika szól (talán jazz vagy tangó). Ülök a konyhapulton, kezemben egy fél pohár vörösbor és várom, hogy megsüljenek a szárnyak. (Várok valakit, de nem vendéget. A csirkeszárny szerintem nem igazán vendégváró étel. Csirkeszárnyakat enni kevesedmagunkkal és jól ismert emberekkel lehet, különben nem lehet megfelelő figyelmet szentelni az omlós hús és a fűszeres, ropogósra sült bőr aprólékos lerágásának.)

Lássuk most a receptet (személyenként):

• 3-4 csirkeszárny
• 1 gerezd fokhagyma
• 2 evőkanál olívaolaj
• egy csapott evőkanál szójaszósz
• egy kisnanál méz
• currypor
  
• só, bors

A csirkeszárnyakat lemossuk, szárazra töröljük és besózzuk. A fokhagymát összezúzzuk és elkeverjük az olívaolajjal, a szójaszósszal, a mézzel és tekerünk bele borsot, valamint szórunk bele egy kis curryt. Ezeket egy kis tálkában jól összekeverjük és egy konyhai ecset segítségével bekenjük vele a csirkeszárnyakat. Majd egy kissé kiolajozott tepsibe beletesszük őket. A tepsit alufóliával lefedjük és előmelegített sütőben, közepes lángon kb 15 percet sütjük. Majd leszedjük a fóliát és nagyra vesszük a lángot, ami mellett addig sütjük, amíg szép barnák és ropogósak nem lesznek a csirkeszárnyak. Ha az alufólia levétele után még nem érezzük elég fűszeresnek a szárnyakat vagy maradt a keverékből, akkor újra bekenhetjük és így tehetjük vissza pirulni őket a sütőbe. El kell árulnom, hogy az olajos-fokhagymás keverék a pirítás során le szokott égni, így a tálaláshoz praktikusabb egy külön tálba kiszedni a szárnyakat és a tepsit minél előbb beáztatni.

A szárnyakat még forrón tegyük az asztalra. Nekem a fent említett baguette-el és salátával a ízlik legjobban, de bármilyen salátával, sőt, csak magában, saláta nélkül is ehető. Jó cuffolást:)

Honvágyam van....gulyásleves

Váratlanul és egészen megmagyarázhatatlan módon hirtelen honvágyam lett. Valamiért azt gondolom, hogy lelki bánatra a legjobb egy nagy tál forró leves. Olyan, mintha a forró, párás gőz bekúszna az ember lelkébe és ott egy picit megvígasztalná. Szóval elhatároztam, hogy gulyáslevest főzök. (A másik ilyen lélekvígasztaló leves szerintem egy sok zöldséggel és csirkemájjal elkészített húsleves.)

Gondolom se Magyarországot, se a gulyást nem kell magyaráznom senkinek...most igazán kár, hogy a blogom nem angolul van. Akár egzotikus is lehetne. Nem mintha a világ rengeteg országában nem ismernék a magyar "gulasch"-t. (Aminek általában nem sok köze van a mi "igazi" gulyáslevesünkhöz...) Az egyik szupermarketláncnak van egy havonta megjelenő receptújságja, abban találtam néhány hónapja egy csirkéből készített gulyást, ami után komolyan elgondolkodtam, hogy írok egy helyreigazítási-kérelmet a szerkesztőnek. De a gulyás ennél is globálisabb étel ám. Chilében például, kitaláltuk, hogy gulyáslevest készítünk az ottani barátoknak és rokonoknak. A szupermarketben talált pirospaprika-por dobozán a gyártó különféle szószokhoz és kifejezetten a magyar gulyáshoz javasolta a termék felhasználását.

Gulyásleves-hozzávaló vadászat a santiagói piacon (a marhahús fantasztikus volt és a zöldségek is, egyedül fehérrépát és zellert nem sikerült végül találni)

A mai előkészületek viszont nem folytak teljesen zökkenőmentesen. Egyrészt hazafelé elveszítettem a paprikát. Másrészt a török zöldséges-hentesnél is igen kellemetlen jelenet játszódott le. Kértem 30 dkg marhahúst, de a korábban már emlegetett és mindig készséges török-holland hentesek nem értettek. Le is kellett írnom, hogy 30 dkg. Majd némi tanácskozást követően magyarázni kezdték, hogy a 30 dkg az nagyon kevés és mutogatni kezdtek egy húsdarabkát, hogy ez a 30 dkg, nézzem meg. Itt már sejtettem, hogy valami nem stimmel. Sikerült megegyeznünk végül 300 gramm marhahúsban. Majd egy holland férfi elkezdte magyarázni, hogy a dkg nem létezik, se Hollandiában, se Angliában. Addigra már elég hülyén éreztem magam és eléggé rosszul esett ez az egész kioktatás. Ránéztem a férfire, amilyen önérzetesen csak tudtam, és azt mondtam: "Nálunk pedig teljesen normális 30 dkg húst kérni" és királynőként kihúzva magam elvonultam. Itthon kicsit körülnézve (és a keresést hamar megunva) az interneten, Magyarországon kívül Ausztriában, Szlovákiában, Csehországban és Romániában láttam, hogy használják még ezt a mértékegységet. A jövőben sem nagyon szeretnék 300 gramm húst kérni, az olyan lenne, mintha elfogadnám, hogy a dekagramm hülyeség. Lehet, hogy inkább mindig fél kilót kérek majd helyette:)

Nyilvánvaló, hogy mindenkinek megvan a maga bevált gulyásleves-receptje, de azért leírom, hogy hogyan készítettem el. (Sok-sok zöldséggel és kevés hússal, mivel én így szeretem.) Jó sok lett belőle, 4-5 személynek is elég.

• 30 dkg marhalábszár csont nélkül
• 2 közepes fej hagyma
• 3 kis sárgarépa
• 1 szem paradicsom
• 1 fél kaliforniai paprika
• 1 fehérrépa
• 2 szál zellerszár
• 2 nagy krumpli
• napraforgóolaj
  
• fűszerek (só, bors, köménymag, pirospaprika, édes anna és erős pista)

a csipetkéhez:

• 1 egész tojás
• fehérliszt
• só

A hagymát üvegesre pároltam néhány evőkanál napraforgóolajon, majd hozzáadtam a felkockázott marhahúst. Néhány percig viszonylag nagy lángon összeforgattam a hagymával, és közben hozzáadtam a nagyon apró kockákra vágott paradicsomot és paprikát. Majd szórtam rá pirospaprikát, sót, borsot és tettem hozzá köménymagot. Felengedtem hideg vízzel (sajnos nem mértem, hogy pontosan mennyivel, de nagyjából másfélszereséig ért a zöldségeknek.) Hozzáadtam a karikákra vágott sárgarépát, a még Magyarországról idehozott fehérrépát és a zellerszárat. A zellerszár nem nagyon autentikus, de valahogy frissebb és könnyebb lesz tőle a leves. Ezután hozzáadtam egy evőkanál nem csípős paprikakrémet (ÉA) és egy teáskanál csípős paprikakrémet (EP) (Off: Most jut eszembe, hogy a nemi sztereotípiák elleni küzdelem nevében lassan igazán átnevezhetnék ezeket a paprikakrémeket - Édes Pista és Erős Anna. Milyen remekül is hangzana:) Majd kis lángon addig főztem, míg a hús nagyjából megpuhult. Ekkor adtam hozzá a kockákra vágott krumplit. Mikor már a krumpli is nagyjából megpuhult, hozzáadtam a csipetkét és még körülbelül 10 percig főztem.
A csipetke elkészítése kicsit pepecselős de - a zöldségdaraboláshoz hasonlóan - számomra eléggé nyugtató hatású tevékenység. Az egész tojáshoz teszünk egy-két csipet sót és elkeverjük annyi liszttel, hogy viszonylag kemény tészta legyen. Pihentetjük mondjuk 20 percet és aztán lecsipkeünk belőle egy-egy kis darabot, amit felhasználásig belisztezett deszkán pihentetünk. (A csipetkének csak a felét tettem bele a levesbe, a megmaradt felét megszárítom és majd bablevesbe főzöm.)

A csipetkekészítés és a gulyásleves is hatásos volt. Már sokkal jobban érzem magam.

Pasta super veloce 1.

Azaz szupergyors pasta. Az éhenhalás szélén, valami finomra vágyva mindig áldom az olasz konyha néhány összetevős, gyorsan összedobható pastáit.

A mostani majdnem éhenhalás a nyelvórán kezdődött. Kissé elszoktam már a koránkeléstől és nem volt időm reggelizni. A mellettem ülő olasz sráccal kellett az "ismerd meg a szomszédodat" első nyelvórákon népszerű játékot lefolytatnom és közben kiderült, hogy Alberto egy olasz étteremben dolgozik. A szemem előtt körülbelül ebben a pillanatban kezdtek el vékony kis csőtészták hullámozni, és mire vége volt az órának, másra sem vágytam, mint egy nagy tál gőzölgő spagettire. Olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Így lett aznap az ebéd bazsalikomos-paradicsomos spagetti, egy kis kecskesajtforgáccsal megszórva. Oké, nem egy világot rengető gasztronómiai felfedezés, elfogadom. De abban a pillanatban nem is volt erre szükségem. Csak egy villára...:)

Hozzávalók (1 főre):

• egy marék spagetti
• 3 gerezd fokhagyma
• 7 szem koktélparadicsom
• 10-15 levél friss bazsalikom
• olívaolaj
• só, bors
• egy kis kecskesajt
  

A sós vizet feltettem forrni. Közben a fokhagymát kisebb szeletekre, a koktélparadicsomokat pedig negyedekbe vágtam. Egy kis olívaolajon megpirítottam a fokhagymát (Nem kell barnára pirítani, csak éppen, hogy sárga színe legyen. Vigyázat, nagyon könnyen odaég!) Rádobtam a paradicsomot, tekertem rá egy kis borsot, megsóztam és néhányszor kevergetve kb. 5 perc alatt összeforraltam. Erre dobáltam rá az összetépkedett bazsalikomot. Közben a tésztát szépen megfőztem "al dente" azaz nem túl puhára. Majd hozzákeverem a paradicsomos alaphoz és egy perc alatt, kislángon összeforgattam. A paradicsom levétől és az olívaolajtól édes-savanykás szósszal vonódott be a tészta. (Ha ennek ellenére száraznak éreznénk, lehet még rá egy kis extraszűz olívaolajat locsolni.) Tálaláskor kecskesajtot forgácsoltam a tetejére. Buon appetito!

Spenótos-brokkolis cápaharcsa

Szegény cápaharcsával kissé méltatlan az élet. Nem elég, hogy húsa ízletes, omlós és szép, fehér színű, a google emellett ráadásul kizárólag receptekkel összefüggésben említi meg. A magyar nyelvű Wikipedia csak az állattani besorolását mutaja. (Eszerint a cápaharcsa (pangasius pangasius) a sugarasúszójú halak osztályába, a harcsaalakúak rendjébe és az óriásharcsafélék családjába tartozik.) Az angol nyelvű Wikipedia sem sokkal informatívabb. Annyi tudható meg róla még, hogy Dél-Ázsia édes és enyhén sós (pl. a folyók torkolata környéki) vizeiben él Pakisztántól Borneóig. Végül egy horgász weboldalon leltem rá néhány kiegészítő adatra, ami alapján kicsit lelkiismeret-furdalásom lett, hogy egy ilyen szimpatikus halból készítettem vacsorát.

Az oldalról szemezgetve: A cápahalrcsa vagy pangasius "erőteljes teste sötét szürkéskék, hasa ezüstös. Apró kidülledő szemével igen rosszul is lát és ijedékeny." (Na emiatt sajnáltam meg valahogy...) "Nappal aktív, mozgékony hal amit nagy mennyiségben tenyésztenek halgazdaságokban és jó sporthalnak is tartják Thaiföldön. Akváriumban is jól tartható. Kifejletten a szabadban elérheti a 130 cm-ert is és a 44 kg-ot. Akváriumi környezetben csak 15-20 centiméteresre nő meg." (Forrás: http://www.horgasz.hu)
Remélem az a tény, hogy spenóttal, brokkolival és mandulával készítettem el javít valamelyest a lelkiállapotomon és talán a cápaharcsa pedigréjén is.

Hozzávalók: (2 személyre)

• 30 dkg pangasusfilé
• 10 dkg friss spenót
• 20 dkg brokkoli
• kb 10 szem pirított mandula
• 2 dkg vaj
• 3 gerezd fokhagyma
• egy negyed zöldcitrom
  
• fűszerek: só, fehérbors, szerecsendió

A halfilét először - a levét is rácsöpögtetve közben - bedörzsöltem a zöldcitrommal. (Így a héjának az ízéből is átvesz egy kicsit), majd besóztam, fehérborsot őröltem rá és kb. 10 percig pihentettem. Ezalatt a brokkolit blansíroztam (néhány percre forrásban lévő vízbe dobtam, majd hideg vízbe téve leöblítettem.) A 10 perc elteltével 1 dkg vajat megolvasztottam a serpenyőben, és nagy lángon egy-egy percet pirítottam a halat. Mikor mindkét oldala kicsit összeugrott, kisebbre vettem a lángot, rászórtam a spenótot és letakartam. Néhány perc múlva rászedtem a brokkolit, kis sót és fehérborsot tettem rá és a maradék 1 dkg vajat rámorzsoltam a tetejére. Majd fedővel letakarva kis lángon körülbelül 15-20 percet pároltam az egészet. Közben a mandulát forrásban lévő vízbe tettem, majd hideg vízzel leöblítve leszedtem a héját és durvára törtem. A (kis jóindulattal mandulaforgácsnak nevezhető) mandula nagyrészét rászórtam a brokkolis-spenótos halra és a lángot elzárva még néhány percig hagytam a fedő alatt párolódni. Tálaláskor óvatosan kiszedtem a serpenyőből és rászórtam a maradék mandulát. Mi krumplival ettük, de a rizs talán még jobban illik hozzá. Az "úszni akar a hal!" magyar bölcsesség nyomán jól esett volna fehérborral, vagy legalább egy fehérboros fröccsel leöblíteni ezt a (krumplitól eltekintve) könnyű vacsorát, de sajnos erre most nem került sor, sebaj, majd legközelebb. Köszönjük cápaharcsa!

Éjféli banánhab

Már egy ideje az ágyban olvasgattam és arra gondoltam, hogy nagyon jó lenne valami édeset enni még ma. Halogattam-halogattam, egyszercsak éjfél előtt néhány perccel úgy éreztem: nem bírom tovább valami krémes, tejszínes-gyümölcsös nyalánkság nélkül. Már délután, a boltban harcolt egymással egészségtudatos és hedontista énem. Az egyik tejszínt szeretett volna, a másik natúr joghurtért kiáltott. Vissza is vittem először a tejszínt és tettem helyette egy doboz joghurtot a kosaramba. De a tejszín gondolata befészkelte magát az ízelelőbimbóim tudatalattijába, így még egy utolsó kört téve a boltan, végül a tejszín is hazajött velem. Az itteni tejszín egyébként nagyon finom. Tudom, hülyén hangzik, de mintha lenne benne valami alig érzékelhető (vagy ahogy a belga söröző sörlapja fogalmaz "egy felhangnyi" vagy talán csak elképzelt) tehéníz... Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak túl sok esőben legelésző tehenet láttam szombaton a vonat ablakából a fiss zöld mezőkön....

Visszatérve a banánhabra, tehát éjfél előtt néhány perccel villámgyorsan munkához láttam. Összeturmixoltam a natúr joghurtot és az érett banánt. Felvertem a tejszínhabot és néhány levél apróra tépkedett bazsalikomot kevertem bele. Üvegpohárkákba kanalaztam a banánkrémet, ráhalmoztam a bazsalikomos tejszínhabot és a tetejét egy levél bazsalikommal valamint egy-egy csipet sötétbarna nádcukorral díszítettem fel. Kicsit aggódtam, hogy a bazsalikom talán nem jó ötlet, hiszen banánnal kombinálva azért elég meredeken hangzik. De végül nagyon jól összeillettek az ízek. A legjobban az lepett meg egyébként, hogy bár a díszítésen kívül semmilyen cukrot vagy édesítőszert nem adtam a desszerthez - még a tehénfelhangú tejszínhab is natúr volt - mégis pontosan annyira volt édes, amennyire kellett.

Hozzávalók 2 személyre:

• 2 érett banán
• kb 1/5-2 dl magasabb zsírtartalmú joghurt
• kb 1 dl tejszín
• néhány levélke bazsalikom

Legközelebb eperrel vagy fekete szederrel szeretném kipróbálni ezt a receptet. Különösen a szeder-bazsalikom kombinációja izgat, de a szederszezonra még kicsit várnom kell...az epreset viszont hamarosan megcsinálom és megírom, hogy hogy sikerült.