Foci a blogon: Hollandia - rauwe haring

Kivételesen most nem egy főzött-sütött étel kerül bemutatásra a holland gasztronómia remekei közül, hanem épp ellenkezőleg, egy teljesen nyers étel, mégpedig a nyers hering. Mikor először hallottam róla - bár szeretem megkóstolni a helyi specialitásokat - azt mondtam, hogy na ez az az étel, amit biztosan nem fogok megkóstolni. Aztán néhány éve egy hideg, borús, szeles napon lementünk a tengerpartra. Beültünk egy ottani kis halbüfébe és annyira adott volt, hogy a holland "pálinka", a jenever mellé (ami egyébként borókabogyóból készült pálinkaszerűség) megkóstoljam a nyers heringet is. Először a 3x3 miliméteresre vágott hagymakockáknak megfelelő méretűt mertem csak megenni, egy-egy nagyobb falat kenyér mellé.

Az igazi keményvonalas heringevők úgy eszik, mint a rajzfilmekben a macskák: megfogják a hal farkát és néhány másodperc alatt szépen eltüntetik az egész halat a szájukban. Akinek ez kicsit sok, lehet kapni "broodje haringot" is, ami szintén hering, de egy zsemlében, hagymával és sós uborkával megszelidítve.

A nyers heringet persze nem úgy kell elképzelni, mintha egy hal fogná magát hopp, beleugrana a szendvicsünkbe. Először megtisztítják, eltávolítják a fejét és a belsőségeit, majd a gerincét és a nagyobb szálkákat. Majd enyhén sós vízben érlelik egy heringes hordóban a szokás szerint. Régebben az új hering számított igazi csemegének, de gyakorlatilag egész évben kapható a piacokon és néhány kisebb utcai halárus bódéban (sőt a szupermarketekben is).
A nyers heringnek egyébként történelmi jelentősége is van. A holland gyerekeknek az iskolában meg is kell tanulni, hogy mikor, ki és hogyan fedezte fel a heringnek ezt fajta tartósítási módját.

Volt már olyan ismerősöm aki, kipróbálta (reggelire!) és annyira ízlett neki, hogy másnap reggelire is olyat kért. De olyan is, aki azt mondta, hogy életében nem evett még ilyen undorító ízű valamit.
Pedig, be kell vallanom, hogy nem rossz ám és a várakozás ellenére egyáltalán nincsen erős halíze. A sós létől átpuhult halhús állaga pedig fenséges. Emellett pedig nagyon egészséges is.
Persze túlzásokba én sem esnék, de úgy háromhetente-havonta egy-egy hering nálam is lecsúszik. Szeles, hűvös tengerparton, sirályvijjogással kísérve és egy hideg sörrel leöblítve megvan a nyers heringevésnek a maga utánozhatatlan hangulata.

Foci a blogon - Mexikó: sopa de camarones

Hogyhogy nem jöttem rá eddig, hogy micsoda inspirációt jelent a focivilágbajnokság a főzés szempontjából! Csak ma, miközben már megvásároltam a piacon a 300 gramm (véletlenül sem 30 dkg) garnélarákot. Leveskészítés közben jutott eszembe, hogy milyen érdekes véletlen, hogy épp mexikói ételt csinálok, miközben a tegnapi meccset Mexikó nyerte. Aztán gondoltam, legalább kicsit megünneplem a mexikói győzelmet (mondjuk maga a meccs számomra elég unalmas volt, végig nem tudtam eldönteni, hogy kinek szurkoljak. Egyedül a jóképű francia edző miatt érte meg bámulni a képernyőt.) Tehát sopa de camarones a mexikói győzelem örömére. Ezután pedig rájöttem, hogy még nagyon sok meccs van hátra! Micsoda ötlet, minden nap az előző napi győztes csapat országának egy ételét megfőzni! (Na jó, egyelőre csak egyét, hiszen az elődöntők napi három meccsével számolva azt jelentené, hogy kb. az egész napot a konyhában töltheteném.) Ilyen megközelítésből kell átgondolnom, hogy melyik csapatnak szurkolok, mint VB bajnok. Hiszen a kieséses meccsek után jönnek még a nyolcaddöntők, a negyeddöntők, az elődöntők, a bronzdöntő és a döntő - és be kell vallanom, nem nagyon szeretnék ötször angol vacsorát főzni...mondjuk öt holland ételt főzni sem kis kihívás, legalábbis a változatos étkezés szempontjából biztosan nem az. Mexikó ilyen szempontból igazán szimpatikus lenne.

Következzen tehát az első focista-szellemű étel, a sopa de camarones azaz garnélarák-leves, amivel egy kedves mexikói ismerősünk, Carlos jóvoltából ismerkedtem meg. Teljesen innovatív volt számomra a hozzávalók és az ízek íly módon való keverése, egyszerűen üdítő újdonságként hatott rám a sopa de camarones. A recept nem teljesen autentikus, hiszen eredetileg egy különleges mexikói hozzávaló, a chipotle (szárított és füstölt jalapeño paprika). Ehelyett a nem kevésbé autentikus merként tettem bele a chilei mapuche indiánok hagyományos fűszere. A chipotlehoz hasonló, de ez másfajta paprika, amit megszárítanak, füstölnek, majd más fűszerekkel együtt porrá törik. Elég csípős, de nagyon finom ízt ad az ételnek. (Jónéhány embernek hoztunk Chiléből ebből a finom fűszerből, úgyhogy hajrá-hajrá Mexikó, hajrá sopa de camarones!)

Hozzávalók (3 személyre):

• 300 gramm friss garnélarák (hámozatlanul)
• 1 vékony póréhagyma
• 2 ek. olívaolaj
  
• 1 közepes cukkíni
• 2 kisebb sárgarépa
• 3 közepes szem krumpli
• 25 dkg zöldbab
  
• 1 kis paradicsomsűrítmény-konzerv
• 1 lime
• egy kis csokor friss koriander
• 1 evőkanál halszósz (kihagyható)
• só, szemes feketebors
• 1 kávéskanál merkén

Az olívaolajon megfuttatjuk a karikára vágott póréhagymát, sárgarépát, félkörre vágott cukkínit és a zöldbabot. Megsózzuk, szemes borsot szórunk bele és felengedjük kicsit több, mint másfélszeres mennyiségű vízzel. Feltesszük főni. Közben beletesszük a halszószt és a kockára vágott krumplit. Mikor a zöldségek megpuhultak, a paradicsompürébe belekeverünk egy teáskanál merként. Összekeverjük és beletesszük a garnélákokat. 10-15 percet főzzük még ezt követően. Tálaláskor meglocsoljuk bőven zöldcitrom levével és megszórjuk friss, vágott korianderrel.


Ui: közben eszembe jutott, hogy az első kindertojás, amit életemben kaptam, az 1986-os mexikói VB kabaláját, a zöld chilifejű, nagykalapos emberkét rejtette...még egy ok tehát hogy azt mondjam: viva Mexico:)

Pasta super veloce 2.

A második szupergyors tészta egyben az egyik kedvencem is, spagetti frutti di mare, azaz tenger gyümölcseivel készített spagetti. Mióta Hollandiába költöztem, folyton odavagyok, hogy itt kaphatók friss halak, friss kagylók, friss tengeri micsodácskák, többféle méretben, színben, csomagolásban, tisztítva és tisztítatlanul egyaránt. Sokszor megveszem a kis dobozkát, amiben általában apró polip, kisméretű tintahal-karikák, kis kagylók és többféle apró garnélarák található vegyesen. Aki tenger mellett, vagy olyan helyen nőtt fel, ahol kaphatók ezek a dolgok, el sem tudja képzelni, hogy micsoda áttörés ez. Nekem gyerekkoromban a legegzotikusabb csemege, amivel találkoztam, az orosz gyártmányú tintahalkonzerv volt, amit isteni finomnak találtam, igazi különleges csemegének. Aztán ahogy a pizzériák megjelentek Magyarországon, néhány helyen lehetett választani tenger gyümölcseis pizzát is, ami szinte futurisztikusan hatott a kilencvenes évek végén-kétezres évek elején...:)

Ehhez képest szégyen, hogy nem is emlékszem mikor ettem először igazi olyan ételt, ami tenger gyümölcseivel készült. Emlékezetes viszont a spanyolországi grillezett tintahal, aminek kapcsán meg is tanultam első spanyol mondatomat, miszerint 'Calamares estan buenos' nem túl költői, de tartoztam ennyivel a szakácsnak és magának a tintahalnak is.
A lényeg tehát, hogy nekem, aki felnőttkoromban találkoztam először ezekkel a lényekkel, még mindig nagy csoda a létezésük és nagyon finomnak találom őket. Ezért rendszeresen veszek és készítek is belőle mindenfélét: levest, thai zöldséges rizst és a megunhatatlan spagettit.

Ennyi bevezetés után gyorsan le is írom, hogy hogyan készítem én a tenger gyümölcseis spagettit.

A fokhagymagerezdeket durvára vágom és vaj, valamint olívaolaj keverékén megfuttatom. Hozzáadom a nyers tenger gyümölcseit, amihez halszószt adok. (Sokat kacérkodtam a boltban a halszósszal, mert el nem tudtam képzelni, hogy milyen lehet. Aztán egyszer vettem halhúsleves-kockát, azt próbálgattam különféle ételekben. Miután az eléggé ízlett, már bátran kipróbáltam a halszószt is és nem bántam meg. Ha nem teszünk sokat, nincs erős halíze, viszont szépen kihangsúlyozza a halas ízt.) Tekerek rá fehérborsot (nem látszik, hogy mennyi megy az ételbe, így könnyű elborsozni, úgyhogy oda kell figyelni a mennyiségre.) Majd kis lángon, néha megkevergetve megpárolom a tengeri "herkentyűket". Hozzáadom a durvára vágott petrezselymet (én a fodros szélű, úgynevezett francia petrezselyem nevelgetésével próbálkozom a kertben, így abból szoktam szedni hozzá.) Majd az egészet elkeverem az olaszosan keményre-puhára főzőtt spagettivel. Ha nagyon száraznak érzem, lehet hozzá még egy kis olívaolajat adni.

Hozzávalók (2 személyre):

• 5 gerezd fokhagyma
• 3 dkg vaj
• 2 ek olívaolaj
• 150 g tenger gyümölcsei
• 2 evőkanál halszósz
• só, fehérbors
• 200 g spagetti
• egy kis csokor petrezselyem

Az elmúlt két hétben háromszor készítettem ilyen tésztát, egyszer anyukámnak, egyszer chilei és magyar vendégeknek és egyszer csak saját magamnak. Ha egyszer megunom ezeket a kis állatkákat, összeszedem a bátorságom és kipróbálom nagyobb társaikat, egy igazi egyben lévő polipot és tintahalat. Majd beszámolok arról is.

Ropogós csirkeszárnyak

Igyekszem behozni magam, ugyanis azt terveztem, hogy minden hónapban hat bejegyzést készítek. Ehhez képest holnap június és ez még csak az ötödik bejegyzésem. Nem mintha nem főztem volna májusban ennél sokkal többször, csak valahogy a dokumentációval picikét elmaradtam. Ahogy a képen látható szójaszószos csirkeszárnynak a beszámolójával is. Tudom, hogy a csirkeszárny nem egy különösebben sikkes étel. Ennek ellenére, mikor az ember óvatosan három-három ujja közé csippenti a ropogósra sült, fűszeres illatú, még forró csirkeszárnyakat, és beleharap, akkor néha előfordul, hogy pár percre megszűnik a külvilág...

Gondolkodtam, hogy mi a legideálisabb alkalom a csirkeszárnyhoz.

Az első vízió: Nyári este. Kint ülünk az egész napos forróság után üdítően hűvösre vált kertben. Néhány pohár jó hideg, fehérboros fröccs után, faszénparázson füstízűre és ropogósra sült csirkeszárny, friss baguette-el és sózott, paradicsom-paprika-uborka kockákkal.

A második verzió: Kint hideg van és fúj a szél. Bent égnek a lámpák és valamilyen lelkesítő muzsika szól (talán jazz vagy tangó). Ülök a konyhapulton, kezemben egy fél pohár vörösbor és várom, hogy megsüljenek a szárnyak. (Várok valakit, de nem vendéget. A csirkeszárny szerintem nem igazán vendégváró étel. Csirkeszárnyakat enni kevesedmagunkkal és jól ismert emberekkel lehet, különben nem lehet megfelelő figyelmet szentelni az omlós hús és a fűszeres, ropogósra sült bőr aprólékos lerágásának.)

Lássuk most a receptet (személyenként):

• 3-4 csirkeszárny
• 1 gerezd fokhagyma
• 2 evőkanál olívaolaj
• egy csapott evőkanál szójaszósz
• egy kisnanál méz
• currypor
  
• só, bors

A csirkeszárnyakat lemossuk, szárazra töröljük és besózzuk. A fokhagymát összezúzzuk és elkeverjük az olívaolajjal, a szójaszósszal, a mézzel és tekerünk bele borsot, valamint szórunk bele egy kis curryt. Ezeket egy kis tálkában jól összekeverjük és egy konyhai ecset segítségével bekenjük vele a csirkeszárnyakat. Majd egy kissé kiolajozott tepsibe beletesszük őket. A tepsit alufóliával lefedjük és előmelegített sütőben, közepes lángon kb 15 percet sütjük. Majd leszedjük a fóliát és nagyra vesszük a lángot, ami mellett addig sütjük, amíg szép barnák és ropogósak nem lesznek a csirkeszárnyak. Ha az alufólia levétele után még nem érezzük elég fűszeresnek a szárnyakat vagy maradt a keverékből, akkor újra bekenhetjük és így tehetjük vissza pirulni őket a sütőbe. El kell árulnom, hogy az olajos-fokhagymás keverék a pirítás során le szokott égni, így a tálaláshoz praktikusabb egy külön tálba kiszedni a szárnyakat és a tepsit minél előbb beáztatni.

A szárnyakat még forrón tegyük az asztalra. Nekem a fent említett baguette-el és salátával a ízlik legjobban, de bármilyen salátával, sőt, csak magában, saláta nélkül is ehető. Jó cuffolást:)

Honvágyam van....gulyásleves

Váratlanul és egészen megmagyarázhatatlan módon hirtelen honvágyam lett. Valamiért azt gondolom, hogy lelki bánatra a legjobb egy nagy tál forró leves. Olyan, mintha a forró, párás gőz bekúszna az ember lelkébe és ott egy picit megvígasztalná. Szóval elhatároztam, hogy gulyáslevest főzök. (A másik ilyen lélekvígasztaló leves szerintem egy sok zöldséggel és csirkemájjal elkészített húsleves.)

Gondolom se Magyarországot, se a gulyást nem kell magyaráznom senkinek...most igazán kár, hogy a blogom nem angolul van. Akár egzotikus is lehetne. Nem mintha a világ rengeteg országában nem ismernék a magyar "gulasch"-t. (Aminek általában nem sok köze van a mi "igazi" gulyáslevesünkhöz...) Az egyik szupermarketláncnak van egy havonta megjelenő receptújságja, abban találtam néhány hónapja egy csirkéből készített gulyást, ami után komolyan elgondolkodtam, hogy írok egy helyreigazítási-kérelmet a szerkesztőnek. De a gulyás ennél is globálisabb étel ám. Chilében például, kitaláltuk, hogy gulyáslevest készítünk az ottani barátoknak és rokonoknak. A szupermarketben talált pirospaprika-por dobozán a gyártó különféle szószokhoz és kifejezetten a magyar gulyáshoz javasolta a termék felhasználását.

Gulyásleves-hozzávaló vadászat a santiagói piacon (a marhahús fantasztikus volt és a zöldségek is, egyedül fehérrépát és zellert nem sikerült végül találni)

A mai előkészületek viszont nem folytak teljesen zökkenőmentesen. Egyrészt hazafelé elveszítettem a paprikát. Másrészt a török zöldséges-hentesnél is igen kellemetlen jelenet játszódott le. Kértem 30 dkg marhahúst, de a korábban már emlegetett és mindig készséges török-holland hentesek nem értettek. Le is kellett írnom, hogy 30 dkg. Majd némi tanácskozást követően magyarázni kezdték, hogy a 30 dkg az nagyon kevés és mutogatni kezdtek egy húsdarabkát, hogy ez a 30 dkg, nézzem meg. Itt már sejtettem, hogy valami nem stimmel. Sikerült megegyeznünk végül 300 gramm marhahúsban. Majd egy holland férfi elkezdte magyarázni, hogy a dkg nem létezik, se Hollandiában, se Angliában. Addigra már elég hülyén éreztem magam és eléggé rosszul esett ez az egész kioktatás. Ránéztem a férfire, amilyen önérzetesen csak tudtam, és azt mondtam: "Nálunk pedig teljesen normális 30 dkg húst kérni" és királynőként kihúzva magam elvonultam. Itthon kicsit körülnézve (és a keresést hamar megunva) az interneten, Magyarországon kívül Ausztriában, Szlovákiában, Csehországban és Romániában láttam, hogy használják még ezt a mértékegységet. A jövőben sem nagyon szeretnék 300 gramm húst kérni, az olyan lenne, mintha elfogadnám, hogy a dekagramm hülyeség. Lehet, hogy inkább mindig fél kilót kérek majd helyette:)

Nyilvánvaló, hogy mindenkinek megvan a maga bevált gulyásleves-receptje, de azért leírom, hogy hogyan készítettem el. (Sok-sok zöldséggel és kevés hússal, mivel én így szeretem.) Jó sok lett belőle, 4-5 személynek is elég.

• 30 dkg marhalábszár csont nélkül
• 2 közepes fej hagyma
• 3 kis sárgarépa
• 1 szem paradicsom
• 1 fél kaliforniai paprika
• 1 fehérrépa
• 2 szál zellerszár
• 2 nagy krumpli
• napraforgóolaj
  
• fűszerek (só, bors, köménymag, pirospaprika, édes anna és erős pista)

a csipetkéhez:

• 1 egész tojás
• fehérliszt
• só

A hagymát üvegesre pároltam néhány evőkanál napraforgóolajon, majd hozzáadtam a felkockázott marhahúst. Néhány percig viszonylag nagy lángon összeforgattam a hagymával, és közben hozzáadtam a nagyon apró kockákra vágott paradicsomot és paprikát. Majd szórtam rá pirospaprikát, sót, borsot és tettem hozzá köménymagot. Felengedtem hideg vízzel (sajnos nem mértem, hogy pontosan mennyivel, de nagyjából másfélszereséig ért a zöldségeknek.) Hozzáadtam a karikákra vágott sárgarépát, a még Magyarországról idehozott fehérrépát és a zellerszárat. A zellerszár nem nagyon autentikus, de valahogy frissebb és könnyebb lesz tőle a leves. Ezután hozzáadtam egy evőkanál nem csípős paprikakrémet (ÉA) és egy teáskanál csípős paprikakrémet (EP) (Off: Most jut eszembe, hogy a nemi sztereotípiák elleni küzdelem nevében lassan igazán átnevezhetnék ezeket a paprikakrémeket - Édes Pista és Erős Anna. Milyen remekül is hangzana:) Majd kis lángon addig főztem, míg a hús nagyjából megpuhult. Ekkor adtam hozzá a kockákra vágott krumplit. Mikor már a krumpli is nagyjából megpuhult, hozzáadtam a csipetkét és még körülbelül 10 percig főztem.
A csipetke elkészítése kicsit pepecselős de - a zöldségdaraboláshoz hasonlóan - számomra eléggé nyugtató hatású tevékenység. Az egész tojáshoz teszünk egy-két csipet sót és elkeverjük annyi liszttel, hogy viszonylag kemény tészta legyen. Pihentetjük mondjuk 20 percet és aztán lecsipkeünk belőle egy-egy kis darabot, amit felhasználásig belisztezett deszkán pihentetünk. (A csipetkének csak a felét tettem bele a levesbe, a megmaradt felét megszárítom és majd bablevesbe főzöm.)

A csipetkekészítés és a gulyásleves is hatásos volt. Már sokkal jobban érzem magam.

Pasta super veloce 1.

Azaz szupergyors pasta. Az éhenhalás szélén, valami finomra vágyva mindig áldom az olasz konyha néhány összetevős, gyorsan összedobható pastáit.

A mostani majdnem éhenhalás a nyelvórán kezdődött. Kissé elszoktam már a koránkeléstől és nem volt időm reggelizni. A mellettem ülő olasz sráccal kellett az "ismerd meg a szomszédodat" első nyelvórákon népszerű játékot lefolytatnom és közben kiderült, hogy Alberto egy olasz étteremben dolgozik. A szemem előtt körülbelül ebben a pillanatban kezdtek el vékony kis csőtészták hullámozni, és mire vége volt az órának, másra sem vágytam, mint egy nagy tál gőzölgő spagettire. Olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Így lett aznap az ebéd bazsalikomos-paradicsomos spagetti, egy kis kecskesajtforgáccsal megszórva. Oké, nem egy világot rengető gasztronómiai felfedezés, elfogadom. De abban a pillanatban nem is volt erre szükségem. Csak egy villára...:)

Hozzávalók (1 főre):

• egy marék spagetti
• 3 gerezd fokhagyma
• 7 szem koktélparadicsom
• 10-15 levél friss bazsalikom
• olívaolaj
• só, bors
• egy kis kecskesajt
  

A sós vizet feltettem forrni. Közben a fokhagymát kisebb szeletekre, a koktélparadicsomokat pedig negyedekbe vágtam. Egy kis olívaolajon megpirítottam a fokhagymát (Nem kell barnára pirítani, csak éppen, hogy sárga színe legyen. Vigyázat, nagyon könnyen odaég!) Rádobtam a paradicsomot, tekertem rá egy kis borsot, megsóztam és néhányszor kevergetve kb. 5 perc alatt összeforraltam. Erre dobáltam rá az összetépkedett bazsalikomot. Közben a tésztát szépen megfőztem "al dente" azaz nem túl puhára. Majd hozzákeverem a paradicsomos alaphoz és egy perc alatt, kislángon összeforgattam. A paradicsom levétől és az olívaolajtól édes-savanykás szósszal vonódott be a tészta. (Ha ennek ellenére száraznak éreznénk, lehet még rá egy kis extraszűz olívaolajat locsolni.) Tálaláskor kecskesajtot forgácsoltam a tetejére. Buon appetito!

Spenótos-brokkolis cápaharcsa

Szegény cápaharcsával kissé méltatlan az élet. Nem elég, hogy húsa ízletes, omlós és szép, fehér színű, a google emellett ráadásul kizárólag receptekkel összefüggésben említi meg. A magyar nyelvű Wikipedia csak az állattani besorolását mutaja. (Eszerint a cápaharcsa (pangasius pangasius) a sugarasúszójú halak osztályába, a harcsaalakúak rendjébe és az óriásharcsafélék családjába tartozik.) Az angol nyelvű Wikipedia sem sokkal informatívabb. Annyi tudható meg róla még, hogy Dél-Ázsia édes és enyhén sós (pl. a folyók torkolata környéki) vizeiben él Pakisztántól Borneóig. Végül egy horgász weboldalon leltem rá néhány kiegészítő adatra, ami alapján kicsit lelkiismeret-furdalásom lett, hogy egy ilyen szimpatikus halból készítettem vacsorát.

Az oldalról szemezgetve: A cápahalrcsa vagy pangasius "erőteljes teste sötét szürkéskék, hasa ezüstös. Apró kidülledő szemével igen rosszul is lát és ijedékeny." (Na emiatt sajnáltam meg valahogy...) "Nappal aktív, mozgékony hal amit nagy mennyiségben tenyésztenek halgazdaságokban és jó sporthalnak is tartják Thaiföldön. Akváriumban is jól tartható. Kifejletten a szabadban elérheti a 130 cm-ert is és a 44 kg-ot. Akváriumi környezetben csak 15-20 centiméteresre nő meg." (Forrás: http://www.horgasz.hu)
Remélem az a tény, hogy spenóttal, brokkolival és mandulával készítettem el javít valamelyest a lelkiállapotomon és talán a cápaharcsa pedigréjén is.

Hozzávalók: (2 személyre)

• 30 dkg pangasusfilé
• 10 dkg friss spenót
• 20 dkg brokkoli
• kb 10 szem pirított mandula
• 2 dkg vaj
• 3 gerezd fokhagyma
• egy negyed zöldcitrom
  
• fűszerek: só, fehérbors, szerecsendió

A halfilét először - a levét is rácsöpögtetve közben - bedörzsöltem a zöldcitrommal. (Így a héjának az ízéből is átvesz egy kicsit), majd besóztam, fehérborsot őröltem rá és kb. 10 percig pihentettem. Ezalatt a brokkolit blansíroztam (néhány percre forrásban lévő vízbe dobtam, majd hideg vízbe téve leöblítettem.) A 10 perc elteltével 1 dkg vajat megolvasztottam a serpenyőben, és nagy lángon egy-egy percet pirítottam a halat. Mikor mindkét oldala kicsit összeugrott, kisebbre vettem a lángot, rászórtam a spenótot és letakartam. Néhány perc múlva rászedtem a brokkolit, kis sót és fehérborsot tettem rá és a maradék 1 dkg vajat rámorzsoltam a tetejére. Majd fedővel letakarva kis lángon körülbelül 15-20 percet pároltam az egészet. Közben a mandulát forrásban lévő vízbe tettem, majd hideg vízzel leöblítve leszedtem a héját és durvára törtem. A (kis jóindulattal mandulaforgácsnak nevezhető) mandula nagyrészét rászórtam a brokkolis-spenótos halra és a lángot elzárva még néhány percig hagytam a fedő alatt párolódni. Tálaláskor óvatosan kiszedtem a serpenyőből és rászórtam a maradék mandulát. Mi krumplival ettük, de a rizs talán még jobban illik hozzá. Az "úszni akar a hal!" magyar bölcsesség nyomán jól esett volna fehérborral, vagy legalább egy fehérboros fröccsel leöblíteni ezt a (krumplitól eltekintve) könnyű vacsorát, de sajnos erre most nem került sor, sebaj, majd legközelebb. Köszönjük cápaharcsa!

Éjféli banánhab

Már egy ideje az ágyban olvasgattam és arra gondoltam, hogy nagyon jó lenne valami édeset enni még ma. Halogattam-halogattam, egyszercsak éjfél előtt néhány perccel úgy éreztem: nem bírom tovább valami krémes, tejszínes-gyümölcsös nyalánkság nélkül. Már délután, a boltban harcolt egymással egészségtudatos és hedontista énem. Az egyik tejszínt szeretett volna, a másik natúr joghurtért kiáltott. Vissza is vittem először a tejszínt és tettem helyette egy doboz joghurtot a kosaramba. De a tejszín gondolata befészkelte magát az ízelelőbimbóim tudatalattijába, így még egy utolsó kört téve a boltan, végül a tejszín is hazajött velem. Az itteni tejszín egyébként nagyon finom. Tudom, hülyén hangzik, de mintha lenne benne valami alig érzékelhető (vagy ahogy a belga söröző sörlapja fogalmaz "egy felhangnyi" vagy talán csak elképzelt) tehéníz... Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak túl sok esőben legelésző tehenet láttam szombaton a vonat ablakából a fiss zöld mezőkön....

Visszatérve a banánhabra, tehát éjfél előtt néhány perccel villámgyorsan munkához láttam. Összeturmixoltam a natúr joghurtot és az érett banánt. Felvertem a tejszínhabot és néhány levél apróra tépkedett bazsalikomot kevertem bele. Üvegpohárkákba kanalaztam a banánkrémet, ráhalmoztam a bazsalikomos tejszínhabot és a tetejét egy levél bazsalikommal valamint egy-egy csipet sötétbarna nádcukorral díszítettem fel. Kicsit aggódtam, hogy a bazsalikom talán nem jó ötlet, hiszen banánnal kombinálva azért elég meredeken hangzik. De végül nagyon jól összeillettek az ízek. A legjobban az lepett meg egyébként, hogy bár a díszítésen kívül semmilyen cukrot vagy édesítőszert nem adtam a desszerthez - még a tehénfelhangú tejszínhab is natúr volt - mégis pontosan annyira volt édes, amennyire kellett.

Hozzávalók 2 személyre:

• 2 érett banán
• kb 1/5-2 dl magasabb zsírtartalmú joghurt
• kb 1 dl tejszín
• néhány levélke bazsalikom

Legközelebb eperrel vagy fekete szederrel szeretném kipróbálni ezt a receptet. Különösen a szeder-bazsalikom kombinációja izgat, de a szederszezonra még kicsit várnom kell...az epreset viszont hamarosan megcsinálom és megírom, hogy hogy sikerült.

Pebre

Csak így, röviden...akárhány chilei étterembe beültünk, egyben mindegyik hasonlított egymásra: kihoztak egy kosár friss kenyeret és egy kis tálka pebrét (Nagyjából úgy, ahogy a fotón látszik.) Nekem ez az előétel néhány helyen annyira ízlett, hogy amire a főétel megérkezett, már jól belaktam vele. A pebre elkészítése borzasztóan egyszerű, csak paradicsom, hagyma, chilipaprika és jó sok friss koriander kell hozzá. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy néhány szubjektív szót szóljak a korianderről, erről a külsőleg petrezselyemre, ízre pedig semmire sem hasonlító fűszernövényről. Idő kellett, míg megbarátkoztam az ízével, ami az első - meglehetősen hosszúra nyúlt ismerkedési - időszakban (minek szépítsem) egy összenyomott katicabogár nem túl kellemes szagára emlékeztetett... Aztán egyre több ételben találkoztam friss korianderrel. Először meg sem ettem azt, amiben volt. Később gondosan kiválogattam az ételből a nemszeretem zöld kis darabkákat, ami egy tál friss saláta esetében azért be kell látni, hogy elég macerás tud lenni. Emellett egyetlen saláta íly módon történő elfogyasztása elég sok időt vesz igénybe a gondos, de sosem 100%-osan sikeres kiválasztási procedúrának köszönhetően. Jónéhány hónap elteltével aztán bátorságomat összeszedve megettem egy-egy levelet és hirtelen rájöttem, hogy bizonyos éltelekben kifejezetten finom a friss koriander. Most már ott tartok, hogy szinte mindig van a konyhaablakban egy cserép belőle, gyakorlatilag bármikor kész vagyok enni belőle, például egy szárított paradicsomos-friss korianderes szendvics formájában.

Hozzávalók a pebréhez:

• 2 érett paradicsom
• egy kis csokor friss koriander
• egy kis fej hagyma
• olívaolaj
• egy fél zöldcitrom leve
• só
• csípős paprika
  

A paradicsomot és a hagymát nagyon apró kockákra vágtam. Hozzáadtam 4 apróra vágott, apró ecetes chilipaprikát és az aprított koriandert. Jól megsóztam, kissé meglocsoltam olívaolajjal és ráfacsartam a zöldcitrom levét. Néhány óra alatt remekül összeérik az íze. Egyébként sokféleképpen szokták készíteni, nagyon erősen vagy csak éppenhogy csípősen, néha pedig adnak hozzá fokhagymát is. Egy tál saját készítésű pebre friss fehérkenyérrel, egy pohár száraz, testes vörösborral és egy jó beszélgetés számomra az egyik legellenállhatatlanabb esti program...

Ez magának ratatouille?

Ismerős valakinek a címbeli mondat? A "Kellemes húsvéti ünnnepeket!" című, nyolcvanas évekből származó francia vígjátékban hangzik el, közvetlenül azután, hogy Belmondo felszedte a repülőtéren Sophie Marceau-t és beülnek valahova vacsorázni. Belmondo valamin megsértődik és mérgét a szerencsétlen, bajszos kis felszolgálón tölti ki, nagyon vicces hanglejtéssel a következőképpen: "Ez magának ratatouille!? Ez magának ratatouille!? Majd én megmutatom magának hogy mi az igazi ratatouille!" Nem tudom, hogy aki nem ismeri ezt a jelenetet, annak így mennyire vicces, mindenesetre mi az öcsémmel rengetegszer megnéztük ezt a filmet videón és betegre röhögtük magunkat rajta.(Azt persze mondanom sem kell, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy mi az a ratatouille.)

Ez a jelenet jutott tehát eszembe az otthoni zöldségmustra után -melynek eredménye cukkíni, padlizsán, paradicsom, paprika, hagyma, fokhagyma volt. Szépen neki is álltam a főzésnek.
Egy személyre összedaraboltam:

• egy fél hagymát
• két gerezd fokhagymát
• egy kb. 10 cm hosszú darab padlizsánt
• egy kb. 10 cm hosszú cukkínit
• egy paradicsomot
• egy fél sárga kaliforniai paprikát

Olívaolajon kissé megpirítottam a hagymát és a fokhagymát, majd rádobtam a többi zöldséget. Néhány percig nagy lángon pirítottam az egészet, majd kisebbre vettem a lángot és megsóztam, megborsoztam, tettem rá sót, borsot, kakukkfüvet. Körülbelül 15 percet fedő alatt pároltam, a végén rádobtam néhány levél friss bazsalikomot és készen is voltam. Ahogy a képen látható, kuszkusszal ettem.

A ratatouille (vagy francia lecsó) egyébként provance-i eredetű étel. A fenti hozzávalókból áll, elkészíthető egyszerre az összes zöldség hozzáadásával, vagy a zöldségeket külön-külön pirítva. Természetesen rengeteg verziója létezik (csakúgy, mint nálunk a lecsónak) főként a hozzáadott fűszerek tekintetében találtam különbségeket. Hogy a fenti film által teremtett kissé populárisabb hangulatot ellensúlyozzam, leírom azt is, hogy a ratatouille neve okszitán eredetű szó. Az okszitán nyelvet Franciaországon kívül Olaszországban, Spanyolországban és Monacoban az okszitán kisebbséghz tartozó több millió ember beszéli. Például az okszitán kultúrát népszerűsítő Miqueu Montanaro zenész és zeneszerző. Koncertjein nem csak énekel, hanem apró harmonikával, dobokkal, két furulyával és - erős francia akcentussal - magyarul előadott történetekkel szórakoztatja közönségét. Számtalan stílusban és formációban hallható, Magyarországon is rendszeresen fellép. Kerestem a youtube-on a Vent d'est (Keleti szél) nevű formációt, de sajnos nem találtam meg, amit kerestem. Viszont találtam helyette egy másik felvételt, amelyen fiával zenél. A felvétel itt érhető el: http://www.youtube.com/watch?v=ZRP9nlwKoKI

Szurinámi mogyorós csirkeleves

Szurinám egy - ottani viszonylatban - pici ország Dél-Amerika északi részén. Aki nem figyelmes térképnézegető, talán észre sem veszi, pedig több szempontból is nagyon érdekes ország.

Először is a legszebb nevű fővárosa van, amit valaha hallottam: Paramaribo. Az egyik utolsó gyarmat volt, 1975-ben vált függetlenné Hollandiától. Lakóinak egyharmada a gyarmati lét megszűnését közvetlenül megelőzően - a jobb élet reményében - Hollandiába költözött. Etnikai, nyelvi, vallási szempontból a világ egyik legsokszínűbb országa. Lakossága körülbelül félmillió fő, akik az őslakos indiánok, a brit gyarmati időszak alatt Afrikából betelepített feketék, a 19. században érkezett hindusztáni, jávai és kínai munkások, valamint holland parasztok leszármazottai és természetesen ezen etnikumok mindenféle keveredései. Legutóbb brazilok (főként bányászok) vándoroltak be nagy számban. Hivatalos nyelve a holland, de emellett még legalább tíz különféle nyelven beszélnek. Ezek közül legérdekesebb a kreol, melyet az Afrika különböző részeiből behurcolt (és egymás nyelvét nem értő) feketék alakítottak ki és amely egyfajta nagyon leegyszerűsített és számos afrikai törzsi szóval tarkított angol nyelv.
A fentiekből fakadóan a szurinámi konyha is rendkívül sokszínű. Én egyelőre csak néhány fajta étellel találkoztam személyesen, viszont többről hallottam már. Így lesz még más szurinámi ételről is poszt, amelyben ígérem, hosszabban fogok értekezni a szurinámi konyháról is.

A mogyorós csirkelevest már láttam, hallottam róla, de még sosem kóstoltam eredetiben. A szomszédom - aki milyen meglepő, szurinámi felmenőkkel rendelkezik - ígérte, hogy készít nekem egyszer ilyen levest. De egyelőre igazán megbocsátható módon,mogyorós csirkeleves-főzés helyett néhány hetes babájával foglalkozik. Én viszont nem bírtam már a kíváncsiságommal és elkészítettem a leves általam elképzelt verzióját. Tudtam, hogy kell bele csirke, kókusztej, főzőbanán és mogyoró. A többit intuíció alapján tettem hozzá.

A csirkehúst és az apróra vágott újhagymát az olívaolajon és a vajon kissé átpároltam, megsóztam és megszórtam firssen őrölt fehérborssal. (Épp csirkemell volt itthon, így abból készítettem a levest, de legközelebb a csirkeszárny felső részéből fogom - ami úgy néz ki, mint egy kis comb, abból szerintem még ízesebb lesz.) A kockára vágott krumplit és a kb. 5 cm-re vágott zöldbabot, valamint a félbevágott és felkarikázott főzőbanánt hozzáadtam, felöntöttem kb. 3-4 dl vízzel (nagyjából ellepte a fazékban lévőket) és hozzáadtam 1,5 csirkehúsleveskockát (szabadkozás a leveskocka miatt: ld. sütőtökleveses poszt). Így főztem kb. 15 percig, míg nagyjából megpuhultak a hozzávalók, majd hozzáadtam a kókusztejet és az apróra aprított mogyorót, valamint néhány kisebb darabot egy szárított chilipaprikából. Kis lángon még 15-20 percig főztem. Tálaláskor megszórtam friss korianderrel és az erre a célra félretett földimogyoróval.

Hozzávalók:
(3-4 adaghoz)

• 20 dkg zöldbab
• 20 dkg csirkehús
• 1,5 főzőbanán (kb. 1/2 kg)
  
• 2 közepes méretű krumpli
  
• 2 evőkanál olívaolaj
• 1 teáskanál vaj
• 2 szál újhagyma
  
• 3 dl kókusztej
• 3 dl csirkehúslé
• egy marék pirított, natúr mogyoró
• fűszerek: só, fehérbors, chilipaprika
• személyenként kb. 10 szál friss koriander

Lazacos-citromkakukkfüves soufflészerűség

A címből valószínűleg a lazac az egyetlen általánosságban ismert szó az étel nevében. A citromkakukkfű létezéséről - bevallom - én sem tudtam egészen tegnapelőttig. A tegnapelőtti napfényes délelőtt viszont elsétáltunk a szomszédokkal a közeli kertészeti árudába, ahol végigszagolgattam és fogdostam többszáz növényt. Így akadt a kezembe a citromkakukkfű, amit megszagoltam és valami olyan ismerős, de mégis ismeretlen illata volt, hogy muszáj volt megvennem. Mediterrán növény révén, elhelyeztem a kert legnaposabb részén és naponta többször rámosolyogtam. Tegnap este pedig eljött az ő ideje. (A képen látható a citromkakukkfű, amint épp egy 'Restaurant Cote d'Azur' feliratú kék színű széken üldögél. Remélem a szék kicsit kárpótolja a kevesebb napsütésért...)

Az étel valóban nagyon kísérleti jellegű volt, még lehetne tökéletesíteni, de annyira finom lett a végeredmény, hogy szerettem volna megírni, amíg még friss az élmény.

A krumplikat héjukkal együtt megfőztem, majd megpucoltam. A sütőtököt egy halhúsleves kockával szintén megfőztem és a krumplival együtt összetörtem. Hozzáadtam a vajat, a lisztet, a sót, a borsot és a citromkakukkfüvet, az apróra darabolt füstölt lazacot és egy felvert tojást (utólag úgy látom praktikusabb lett volna a fehérjét külön felverni). Kivajazott sütőformába tettem és körülbelül 40 perc alatt, kis lángon megsütöttem. A közepe kissé ragacsos maradt sajnos, így visszatettem a még langyos sütőbe, ahol nagyszerűen átsült a belseje is. Tehát szerintem kis lángon, legalább 50-60 percig kell sütni az optimális végeredmény érdekében. Nagyon izgultam egyébként, hogy finom lesz-e, de komolyan, minden várakozást felülmúlóan finom volt.

Hozzávalók:

• 6 kis szem krumpli
• 20 dkg sütőtök
• 20 dkg füstölt lazac
• 5 dkg vaj
• 1 tojás
• 3 evőkanál liszt
• só, fehérbors
• citromkakukkfű

Egyszemélyes vacsora Pedro Almodovarral

Nem tudom ki hogy van vele, de vannak olyan esték, amikor semmi másra nem vágyom, mint egy jó filmre és közben egy finom kis tévé előtt elfogyasztható vacsorára. Már egy ideje szerettem volna megnézni Pedro Almodovar Tacones Lejanos (Tűsarok) című filmjét. Volt itthon finom chilei vörösbor - ez volt a vacsora biztos része - és mazsolás-magos buci. Egy fél csirkemellnek körülbelül az egyharmadát vékony csíkokra vágtam, besóztam és olívaolajon, jó sok curry hozzáadásával megpirítottam. Majd elkészítettem a salátát a következő zöldségekből:

• egy marék szójacsíra
• egy kb 5 cm-es uborka
• egy kis reszelt répa
• egy marék rukkola saláta
• egy fél paradicsom

A zöldségeket megsóztam és olívaolajat, valamint zöldcitrom levét locsoltam rá. A currys csirkemellet beletettem a hosszában félbevágott (és sütőben megpirított) magos-mazsolás buciba a saláta egy részével együtt, a másik felét pedig csak úgy odatettem a tányérra. Kitöltöttem a vörösbort, ölemben a tányérral kényelmesen elhelyezkedtem a tévé előtt és elégedetten csemegéztem miközben Pedro Almodovar nőalakjai közötti érzelmi szálak szépen lassan elkezdtek kibontakozni...